Taehyung:
Szeretek sétálni az erdőben, olyankor teljesen magam tudok lenni, át tudom adni magam a boldogságnak a nyugalomnak és az erdőben élő kis édes állatoknak. A Természet Anyát szolgálva nem nehéz imádni az ilyen kis jószágokat. Megálltam, s felnéztem az egyik fára. Egy apró kis mókus ült ott. Felmosolyogtam rá, mire az lejjebb mászott. Elnevettem magam és csak nyugodtan nyújtottam felé karom, s vékony ujjaim felé tartottam, hátha megfogja őket. Így is lett, s a kis aranyos finoman, szőrös, karmos mancsocskával fogta meg a mutatóujjam. Felkacagtam és megcsóváltam a fejem, mire ő megszimatolgatta az orra hegyével a tenyeremet, majd elhúzódott, s lassan felrohant a fára. Kacagnom kellett. Olyan jól esik itt lenni, és nem a Természet Anya mellett dolgozni, szeretem, amikor így kienged és hagyja, hogy tapasztaljak! Hogy éljek!
*
Egy órát sétálgattam, de akkor erős fájdalmat éreztem a lábaimban. Majdnem összeestem, de akkor megpillantottam, hogy mi okoz nekem ekkora fájdalmat. A fák és állatok azok, amikről én gondoskodom, és most a szemem láttára próbáltak elpusztítani egyet az én felelősségemből.
Kétségbe estem, a fájdalom pedig egyre erősebb lett, ahogy a férfi egyre elmélyítette a vágást a fa törzsén. Rohanni kezdtem, megállás nélkül, míg oda nem értem a férfihoz, aki előtt megálltam, és remegve néztem rá. A férfi csak kérdőn bámult rám. Tudom, hogy nem szabadna kapcsolatba lépnem az emberekkel, de nem bírom, ha egy fát bántanak, vágy állatot kínoznak, cselekednem kell. Könyörögve néztem a férfira, s remegő hangon szólaltam meg. Sokáig nem használtam a hangom, de most muszáj. - Kérem. Hagyja abba! Fejezze be, kérem! - könyörögtem kezeim is összetéve, mintha imádkoznék.
Kétségbe estem, a fájdalom pedig egyre erősebb lett, ahogy a férfi egyre elmélyítette a vágást a fa törzsén. Rohanni kezdtem, megállás nélkül, míg oda nem értem a férfihoz, aki előtt megálltam, és remegve néztem rá. A férfi csak kérdőn bámult rám. Tudom, hogy nem szabadna kapcsolatba lépnem az emberekkel, de nem bírom, ha egy fát bántanak, vágy állatot kínoznak, cselekednem kell. Könyörögve néztem a férfira, s remegő hangon szólaltam meg. Sokáig nem használtam a hangom, de most muszáj. - Kérem. Hagyja abba! Fejezze be, kérem! - könyörögtem kezeim is összetéve, mintha imádkoznék.
Hoseok:
Kedvtelen, dühös voltam. Apám ismét a hagyatékkal, a cég átvételével traktált engem. Ideges voltam és elegem lett, éppen ezért ki akartam tölteni a dühöm valamin, de nem akartam, hogy az egy számomra fontos személy legyen. Elmenekültem, mindent ott hagyva magam mögött a partról, be az erdőbe, a kis fa házunkba, amiben mindig menekvést találok, ha a számomra kényes, kellemetlen dolgokkal vagyok túlterhelve. Apám azonban utánam jött. Üvöltöttünk, az erdő beleremegett a hangunkba, végül elküldtem őt, és kimentem, hogy kivágjak egy fát, hátha az levezeti mindazt a feszültséget, amit apám és a cég okoz.
*
Remegő kezekkel, s karomon megfeszülő, izomzattal szorítottam a baltát, s vicsorogva csaptam a fába. Ideges voltam. Apám nem fogadta el a tényt, hogy másra vágyok! Hogy ide csak a család miatt jövök, nekem nem erre, és nem a családi vállalkozásra van szükségem. Nem értette, hogy én újat akarok, hogy én szeretnék felépíteni valamit ön erőből, magamtól! Dühömben iszonyatos erővel csapkodtam a fába a fejszét, azonban akkor valaki előttem termett, szinte a semmiből, olyan gyorsan, s könyörögni kezdett, hogy hagyjam ezt abba. Nem tudtam hova tenni a látottakat. Hátra hőköltem, és hevesen verő szívvel bámultam a könyörgő fiúra. Furcsa szerzemény volt. Egész teste barna színű anyagba burkolózott, mely szépen simult vékony, hibátlan alkatára, s emelte ki minden egyes vonását. Megremegtem, s feljebb néztem, mélyen a fiú szemeibe. Szép barna haja volt, melyben, egy vékony szerte nyúló ágakból álló, leveles s virágzó korona díszítette fejét. Nem tudtam őt hova tenni, de valami megfogott benne. Kapkodott a levegőért, mint a kismadár, melyet két tenyerem ejt rabul. Ki volt kicsit pirulva, s szemeiben a könyörgés és az irgalom tükröződött vissza. Nem hiszem, hogy engem féltett volna. Mindenképp a fa volt az, ami őt zaklatta. Mikor már jó pár másodperce bámultam őt, lehajtotta fejét, s elé tette imádkozó szép, finom kezeit. Megszólalt ismét: - Kérem! Ne bántsa a fát! Nem tehet semmiről! - mondta elvékonyodó hangon, s remegett. Ezen elmosolyodtam, s a baltát a fából kihúzva, a vállamra tettem, s finoman nyúltam kezéhez, melyet elhúztam a feje elől. Lassan állára fogtam, s felemeltem buksiját. Halkan, nyugalmat sugárzó hangon szólaltam meg. - Ne aggódj! Nem bántom többé, ha elmondod a nevedet! - mondtam egy lágy mosollyal, s mélyen a szép barna szemeibe néztem. Elragadó.
Taehyung:
Másodpercekig csak lehajtott fejjel, s összeszorított tenyerekkel könyörögve álltam a férfi előtt, de ő akkor megszólalt, s elhúzta a kezem, majd forró tenyerével hideg bőröm érintette, amitől azonnal egy kis vér szökött arcomba, s mint egy virágzó pipacs, néztem vissza szemeibe. Az, amit mondott, megnyugtatott engem, de valami miatt még sem tudtam teljesen lecsillapodni. Ahogy a férfi a szemeimbe nézett, valami furcsát éreztem. Egyre jobban elgyengültem, nem éreztem már a fájdalmat, csak a mellkasomat szorító érzést. Nyeltem egyet, s elhúztam fejem, picit oldalra fordítva, s lesütöttem szemeimet. Nem tudtam, hogy válaszoljak-e. Féltem viszont, hogy ha nem válaszolok, azzal megbántom, és akkor folytatja a fa kivégzését. Halkan szólaltam meg végül, bár magamban harcot vívtam az ötlet helyességéről. - T..Taehyung vagyok. - mondtam félőn, és szemeim sarkából néztem az ismeretlenre. Láttam az íriszében a kíváncsiságot. Aggasztott, hogy nem kellett volna ennyit sem mondanom neki, ő azonban tett felém egy lépést, mire én bepánikoltam, s hogy védekezzek, egy apró gyökeret növesztettem ki a talajból, mely megragadta a bokáját, s nem engedte mozdulni. Remegve néztem a férfira, de arcomon látszott, hogy valójában tényleg rettegek. Nem szoktam férfiakkal beszélni. Sosem beszéltem még hozzá hasonlóval ezelőtt. Vagy nőkkel, vagy gyermekekkel szoktam, mert tőlük nem félek, de a férfiak, akik a fizikailag erősebb nem, mindig is távol álltak tőlem, sosem akartam kapcsolatba kerülni velük, annak ellenére, hogy én is férfi testben vagyok, féltem a hozzám hasonlóktól.
Hoseok:
*
Bevittem a kis faházamba, ahol az ágyra fektettem, majd hagytam, hogy összeszedje magát, és felébredjen, addig is főztem teát, és megvizsgáltam a bokáját is. Szegény, valószínűleg mielőtt ráestem, ki akart kerülni, de ezzel csak azt érte el, hogy rossz helyzetben essek rá, így most kificamodott a bokája. Nem akartam neki fájdalmat okozni. Noha szegény a sokktól észre sem vette a fájdalmat. Ez a szerencsém. Míg eszméletlen volt, vissza rántottam neki a helyére, és bekötöztem gondosan.
Kicsit később hallottam meg halk nyöszörgését, majd ahogy felé pillantottam, láttam, hogy lassan felül, de szomorúan nézi a bokáját, s fogja nem sokkal afelett, ahol a fájdalom központja lehetett, közben picit reszketve. Lassan tettem felé egy lépést, de ő azonnal felém kapta tekintetét. Olyan, mint valami kis őzike. Megszólaltam, hogy megpróbáljam lenyugtatni: - Ne haragudj Taehyung. Ugye ez a neved? Ezt mondtad. - szusszantam. - Nem akartalak megijeszteni. És az, hogy rád estem, a véletlen műve volt. Bocsáss meg a bokádért, bekötöztem, hogy jobb legyen. - mondtam, s figyeltem az arcát. Láttam, ahogy szép szemeiben ezer érzelem villan át, de akkor megnyugvást véltem felfedezni a barna párban. - Főztem teát. Adhatok neked? - kérdeztem komolyan, még is mosolyogva.
Ki ez a fiú? Miért ilyen furcsa? De a legfontosabb kérdés, vajon hogy fog reagálni a szervezete a kis meglepetésemre?
Ha a megérzésem nem csal, tetszeni fog, amit látok majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése