I want to rape him 8. rész

Taehyung:
 Nem tudtam kordában tartani az érzelmeimet. Ezért csókoltam olyan mélyen, olyan szenvedéllyel, és olyan mérhetetlen vadsággal. Azonban az agyam nem kissé borult be. Teljesen elveszítette az agyam az irányítást, és az érzelmeim alapozták a szabályokat, melyek szerint cselekedtem, vettem levegőt. 
A csók közben a mellkasára tapasztottam tenyereim, ajkaira haraptam és ellöktem magamtól, hogy ő a falnak zuhant. Elvigyorodtam és elé lépve böktem mutató ujjammal a mellkasába, majd onnan felvezettem ujjam testén, de ahol érintettem, a ruha lemállott bőréről. Izzottak a szemeim, elemeltem tőle kezemet, de mutató ujjam még mindig felé meredt, most két szeme közé böktem, majd felnevettem. Kikeltem magamból. Hoseok tekintetében kételyeket, aggodalmat és parányi félelmet láttam. Ez felbátorított. Hiába voltam csendben, a tetteim cselekedtek, azonban pillanatokon belül dobbantottam egy nagyot a földbe, és az egész faház megrengett körülöttünk. Sötétség borult a szobára, Hoseok megremegett s szóra nyitotta a száját. Szükségem lett volna a segítségére, hogy most jön, és megnyugtat, elhiteti velem azt, amit kétlek, hogy valaha képes leszek újra elhinni, és magamba fogadni. A szeretetét. Elutasítóbb voltam, mint azt hitte. Tudtam, hogy mit gondolt, azzal, hogy egyszer kétszer kimondja és könnyeket hullajt, meggyőzhet. De nem. 
- Egyre lejjebb süllyedsz. - mondta halkan, mire ökölbe rándult jobb kezem, hogy körmeim saját ujjaimból a tenyerembe vésődtek. Felkaptam kezem fejem mellé, ujjaim szétnyíltak egymástól, mire Hoseok hirtelen a levegőért kapott, kezeivel a nyakára simítva. Fulladozott. Elvettem az oxigént tőle.
Könnyes szemekkel meredt rám. Harcolt az életéért. Ekkor leengedtem a kezemet, és ő négykézlábra ereszkedve, lehajtott fejjel kezdett köhögni hangosan, és próbálta rendezni a tüdőjét.
Elvigyorodtam és megnyaltam alsó ajkamat, melyen még az előző harapásból egy kis vér maradt. Hoseok vére. Ismét próbálkozott.
- Kérlek, Taehyung. Ez nem te vagy. - nyögte ki rekedt hangon, és sápadtan meredt fel rám. Nem voltam fair vele szemben. Hiszen neki nincsen ereje. Én pedig természet feletti vagyok.
Rozoga testemmel most hátat fordítottam neki, és elgondolkodtam. Homlokomra simítottam, de közben a füleim végig felé összpontosítottak. Hallottam, ahogy térdre áll, majd lassan felegyenesedik. Felé fordultam oldalasan, de csak szemeim sarkából meredtem rá.
- Harcolj meg velem. - mondtam elnevetve magam. A fejem egyre jobban szétfeszült, mondatok visszhangzottak és kavartak fel tetőtől talpig. Hoseok elképedve meredt rám. Nem akarta elhinni azt, amit hallott. Visszakérdezett.
- Mit... akarsz csinálni? Taehyung... Nem akarlak bántani! - mondtam hirtelen, mire felnevettem és villogó szempárom rá kaptam. 
- Nem tudsz ennél jobban. - mondtam vigyorogva, és kezemmel a szívemre simítottam. 
- Hogy érted ezt? - kérdezett vissza azonnal, amire azonnali reakcióként csettintettem őt, teste erre összecsuklott. Oldalra biccentettem a fejemet, és egy szelíd mosolyra húzódtak vékony ajkaim. 
- Nem hiszem, hogy valaha tudnék benned bízni újra. Kim Taehyung nem egy darab szemét. Nem lehet eldobni. - ezzel kisujjam egyenesítettem fel, mire Hoseok feje felemelkedett, és így egymás szemeibe tudtunk nézni. Kuncogni kezdtem, s jobbra-balra döntögettem ujjaim, ezzel együtt Hoseok is biccentgetni kezdett. Hirtelen engedtem le kisujjam, erre Hoseok feje leesett. Hagytam szóhoz jutni, noha már csak játszottam vele. Se vele, se nélküle. Nem jó. Szenvedek. Mindig ott van a sóvárgás az érintése iránt. A vágy a szeretete és szerelme iránt. A törődéséért. Nem lehet soha száz százalékban az enyém. Úgy pedig mi értelme van... a létezésének? 
Felszólalt, pontosabban próbált rendesebb hangot kicsavarni kiszáradt torkából. 
- Nem harcolok veled. Sosem akarnék ellened lenni. Veled, a te oldaladon akarok állni. Örökre. - mondta és könyörgő szemekkel meredt fel rám. Elnevettem magamat. 
- Hazugság. - mondtam egyszerűen, és középső ujjam lefeszítettem, hogy az a tenyeremre simuljon szinte, mire Hoseok teste összecsuklott, ő pedig fájdalmasan üvöltött fel.
Egy ideig szorítottam, majd lassan felengedtem, és ő ekkor felegyenesedhetett. El fogok még játszani vele egy darabon, aztán meglátom, hogyan lesz kedvem bánni vele. 

Hoseok:
 Tubica hihetetlen átváltozáson ment keresztül, és sajnos negatív irányban, méghozzá egy fél nap leforgása alatt. Mindez pedig az én hibám. Nyelni próbáltam, de semmi nyál nem volt a számban. A nyelvem lassan cserepesre száradt az iménti attrakciója miatt, mikor majdnem megfojtott...
Lehunytam a szemeim, s mély levegőt vettem. Tudtam, hiába bármi. Akármit mondjak, megbüntet. De nem adhatom fel. Én még hiszek abban, hogy nem kell itt véget érnünk. Lehetünk mi még egy pár. Mindent, amit most tesz velem, megérdemlek... és ha ez segít neki lecsillapodni, vállalom a következményeket, értünk. 
- Adj egy utolsó esélyt. Kérlek. Mindenki megérdemel ennyit. Taeh... - de bent akadt a levegőm. Fogalmam sincs mit tesz velem, de érzem, hogy a testem most nem az én irányításom alatt van. Összegörnyedtem, noha most magamtól mozdultam, aztán hirtelen meredtem fel az emberre, aki egykoron az angyalom volt, és most véremmel díszített ajkával vigyorog le rám. Jéghideg verejték folyt végig az arcomon és a hátamon. Kezemmel lassan nyúltam ajkamhoz, de éppen hogy csak megérintettem, az véres lett. Elkerekedett szemekkel meredtem fel rá, majd lenézve a padlóra, lassan öklendeztem fel egy kis vért. Borzasztó íze volt, hamisíthatatlan, forró, émelyítő. Ökölbe szoruló kezem emeltem szám elé, és egy ideig csak lehunyt szemekkel próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Csend telepedett a faházra. Taehyung végezni akar velem. Megszilárdult tekintettel néztem fel rá. Éreztem nem bírja a szervezetem soká, és lassan felmondja a szolgálatot. 
Csupán egy mondatot akartam elmondani neki, mielőtt... 
- Taehyung. Ne legyél olyan, mint amilyen én voltam. - ejtettem ki a szavakat a számon, majd lassan még egy kis vért felköhögve dőltem a padlóra. Ajkam sarkából apró cseppekben távozott a vér. Eszméletem vesztettem. Nem tudtam többet tenni. Hagyhat meghalni, vagy visszatérhet az esze, és akkor... Akkor? 

Taehyung: 
 Végezni akartam, de nem csak vele, önmagammal is. Ezért tettem azt, amit. Azonban az utolsó mondatával rendesen betrafált, és ahogy összecsuklott élettelennek látszó teste, mint a hideg zuhany, tört rám a tudat és a kijózanodás. Kínoztam azt, akit a legjobban szeretek. Fájdalmat okoztam neki fizikailag. Azt akartam, hogy a legrosszabbakat élje át. Hogy érezze, én mit éltem át. 
De ez nem helyes. Kezeim szám elé kapva meredtem hol a szerelmemre, hol a vérére, melyet én ontottam. Oda léptem hozzá, és a földön ülve simítottam a mellkasára egy kézzel, másikkal a számat takartam, miközben alig láttam a könnyektől. 
Pillanatokig csak zokogtam és nem győztem letapasztani a szám, hogy ne hallatsszon a keserves sírásom. Ezzel az összes iránta érzett gyűlöletem elszállt, és mind magamra terelődött. Azt hittem végeztem vele, hogy meghalt. Képtelen voltam az erőm és tudásom használni, hogy megállapítsam a helyzetét. Meleg tenyerem a szívére tapasztottam, mellkasára borultam és finoman öleltem magamhoz a testet. Elméletben a testet a léleknek kellene most elhagynia, én azt érezném. Nem történhet meg.
Néma csend borult ránk. Kint, ahogy én zokogtam, borult be minden és a fekete felhőktől a fátyolos sötétség borította el az erdőt. Zuhogott, mennydörgött, és a szél tépte a fák ágait. A természet úgy tombolt körülöttem, ahogy próbáltam szembenézni a gyásszal, amelyet magamnak okoztam. A fájdalom eget verő volt. Szorongattam a testét magamhoz. Percekig így voltunk. Minden tombolt köröttünk, csak Hoseok volt az, aki mindennél némább volt. Felszipogva néztem az arcára, s néztem a szemeit, melyek csukva voltak ugyan, még is éreztem a kontaktust közöttünk. 
- Bocsáss meg. Sze-ret-lek... - suttogtam neki akadozó levegővétellel. 

Hangot hallottam. Felkaptam a fejem, és a plafonra bámultam, de ez a hang... nem jött sehonnan, még is mindenhonnan érkezett. Kirázott a hideg, libabőr futott végig a testemen. 
- Megbántad? - kérdezte az ismerős hang. Nem tudtam megszólalni, így csak bólintással jeleztem, hogy igen. De mennyire. 
- Mindig te voltál a legszeretőbb. A legjobb diákom. A fiam. - mondta a hang, mire az egész hely beleremegett egy irdatlan villám csattanásába. Összerázkódott a testem, de azonnal védelmezőn öleltem magamhoz Hoseokot. 
A hang ismét felszólalt. 
- Mindeneddel őt véded. Kapsz egy esélyt. De cserébe megfosztalak az erődtől. Visszahozom neked Hoseokot. Azonban soha többé nem kaphatod vissza a hatalmad. - mondta a hang, mire csak örömkönnyekben törtem ki. 
- Igen! Igen!!! Kérlek! Add vissza őt nekem. Vedd el bármim, akármim, csak Őt add vissza nekem. - könyörögtem, fohászkodtam. 
- Rendben. - válaszolt a hang egyszerűen, mire kezeim lecsúsztak Hoseokról, s lassan emelkedtem fel. Féltem. Nem tudtam mi fog történni. Lassan azonban a testem ragyogni kezdett, fényesebben, mint milliárdnyi csillag, nap és hold egyben. Szikrákban pattogott ki belőlem a ragyogás, éreztem, ahogy elgyengülök. Az utolsó sugár, mely elhagyta valóm, egyenesen szerelmembe úszott. Ekkor, ahogy belőlem ki, és Hoseokba beépült az erő, egy nagy fényrobbanás vetült szét. Testem a földre zuhant, immáron természet feletti erők nélkül. Ketten feküdtünk a földön. Egymás mellett, arcainkkal a másik felé fordulva, kezeink egymás mellett pihentek. Ájult voltam, de éltem...

Hoseok szemei pedig lassan felnyíltak. 

I want to rape him 7. rész

Emlékszem rád

"Nem volt közöttünk veszekedés, nem volt szakítás, még csak szóváltás sem. Csak egyetlen, tulajdonképpen ártatlan szót mondtam neki - de mégis éppen ez volt az a pillanat, amikor egy illúzió, amely bennünket összetartott, színes cserepekre hullott szét."

~Hermann Hesse: Demian~

Hoseok:

 Olyan megnyugtató volt újra magamhoz ölelni apró, kicsiny testét. Megint éreztem azt, amit akkor éreztem még gyerekként. Kezeim hátát simogatták, miközben kicsit megemeltem a fejét, és lenéztem a szemeibe.
- Az örökbefogadásod azzal járt volna, hogy a családom tagjává válsz. Ami tudod mit jelentett volna, azt, hogy a testvéremmé válsz. Ez pedig... nem lett volna alkalmas a szerelmünkre nézve. Tudtuk, hogy az egymás iránt érzett szeretetünk más, mint az átlag, pont ezért ez nem lett volna a legjobb opció arra, hogy megmentselek téged a rossz sorsodtól. - magyaráztam, mire csak azt vettem észre, hogy rázni kezdi a fejét és idegesen üt a mellkasomba, mire felszusszantam fájdalmasan, és kérdő pillantásokkal bombáztam őt. - Taehyung... Miért? - kérdeztem, mire ő megint meglepett. Letepert az ágyra, és vicsorogva meredt le rám. A pupillája apróra zsugorodott össze, mire a légzésem felhevült és nehezebben is jött. Teljes ábrázata megváltozott apró másodpercek töredékei alatt. Nyeltem egyet, majd csak teljesen lefagyva vártam, hogy most mi fog történni. Emlékszem. Egyszer már csinált így. Hát ennyire nem változott meg? Ugyan az a gyerek, mint aki akkor volt, amikor... hátat fordítottam neki. 

Taehyung:

 Még mindig ugyanott tartunk. Képtelen felfogni azt, hogy nem vagyok gyerek. Nem vagyok olyan, mint a korombeliek. Úgy magyaráz most is nekem, mintha vagy fogyatékkal élő lennék, vagy csak ugyan úgy egy taknyos. Tudom, hogy mit gondol, akkor is tudtam, hogy lekezel, pontosabban csak kivételezően bánik velem, és ez sajnos nem helyes, hiába érzi azt, hogy ez így volt jó. Nem az. 

Oldalra biccentettem a fejemet, és elmosolyodtam halványan. - Mondd csak... Tudod, hogy hány éves vagyok? Szerintem tudod, de ha nem is, akkor is tudnod kell, hogy akármennyire hihetetlen is a számodra, nem vagyok gyerek. Nem kell úgy magyaráznod nekem, mint valami ötéves óvodásnak. - morogtam, de aztán összeszedtem magam, felkeltem és két szép kézfejem összetéve hunytam le a szemeim és tartottam őket az arcom elé. Továbbra is csukott szemekkel nyitottam szét a tenyereimet, majd egy kezem lefelé fordítottam, míg a másikat felfelé, és így simítottam őket össze. Kézfejeim végigsiklottak alkarjaimon, majd egymást keresztezve nyíltak szét. Ekkor erdő illatú, kellemesen langyos szellő csapta meg a szobát. A hajam finoman táncolt a hullámokra. Kezeim hátra vetettem és mellkasom kinyomva, hatalmas vakító ragyogás terült szét, bearanyozva minden kis zugot, pár pókot ki is kergetve rejtekéből. Testem picit elemelkedett a földtől, majd a következő szempillantásra már finom bársonyos anyag vette körbe törékeny porcikáim nagy százalékát. Ruhára volt szükségem, hogy jobban érezzem magam, mert kiszolgáltatottan nehéz lett volna komoly témáról beszélni. Lassan földet értem, s érzelemmentes arckifejezéssel léptem az ablakhoz. Kimeredtem rajta. 

- Sokkal több vagyok, mint hiszed. Tudom, hogy nem fogadhattál örökbe, de akkor is elutasítottál. Magyarázatok nélkül, kételyek között hagytál gyermekfejjel. Már akkor önző voltál. - szusszantam fel egy mosollyal nyugtázva mindezt. 

- Örökbe fogadtak végül. A természet gyermeke lettem. Giccsesen hangzik igaz? De kerestem és otthonra találtam. Később kiderült, sosem voltam átlagos gyermek. Az is kiderült, hogy sosem voltak igazi szüleim. - vettem mély levegőt, s kicsit görnyedve, könyökeimmel az ablakpárkányra támaszkodtam. - Engem úgy alkottak. A képességeim alapból bennem voltak. Csak fel kellett őket fejleszteni. Azért tűntem el azok után, hogy amúgy eldobtál, mert az újdonsült édesanyám magával vont. Éveket töltöttem a föld alatt. Ott voltam. Tanultam. Fejlődtem. Erősödtem. Viszont a lelkemre, vagy a magányomra nem találtak megoldást, vagy orvosságot. Most itt vagyok, te pedig szintén. - mondtam mosolyogva, majd felé pillantottam kiegyenesedve. Kecses léptekkel mentem oda hozzá. Hiába éreztem, ahogy romlik az egyensúly bennem. Vágytam a bűnre. A rosszra. Hogy magával ragadhassanak az olyan régóta eltemetett érzelmek. Egy lábam felraktam az ágyra, s rátámaszkodtam. Elvigyorodtam és kicsit lejjebb hajtottam a fejemet, de így is tartottam a szemkontaktust. 

- Nem fogod elhinni azt, amit mondok. - tartottam itt egy kis szünetet, majd az ágy szélére ültem. Csábosan pillantottam Hoseokra féloldalasan, majd fél szemöldököm felvonva, kaptam be mutató ujjam hegyét. - Szerelem... Múlandó. - vigyorogtam s két kezemmel markoltam a takaró szélébe. Lassan pislantva szorítottam össze a fogaim. Hazudsz. Suttogták a hangok a fejemben a szívemnek azt, amit az tudott jól így is. De nem. Elvakított a fájdalom okozta bosszúvágy. - Nem szeretlek többé. Akkor szükségem volt rád. De mostantól nincsen. Nem kell a lenézésed. Elgyengültem. Egy kis ideig azt gondoltam, lehet te is változtál. Csalódnom kellett. - feljebb másztam az ágyon, és két ujjam közé fogva az állát, néztem le a szemeibe. Lekezelő hangnemben, lebiggyesztett ajkakkal szólaltam meg. - Csalódást okoztál Hobieeee... - vigyorodtam el, majd ellöktem a fejét és felkeltem. 

Háttal neki, lehajtottam a fejem. levegőt sem vettem szinte. Kattogtak a kerekek az agyamban, a szívem pedig hevesen vert, lyukat fúrva a mellkasomba. Hallottam, hogy Hoseok felkelt az ágyról, de nem tettem semmit. Lassan két izmos keze a derekam köré fonódott, hátulról vont magához, amibe először belesimultam. Az a lágy feljózanító szellő pedig majdnem teljesen átjárt, de mielőtt ez megtörténhetett volna, elszakadtam tőle, és gyilkos tekintettel néztem rá. 

- Tudod, hogy mi váltotta ezt ki belőlem? TE! Minden a te hibád. - mondtam kifakadva és egy cseppet sem visszafogva azt az egyébként szelíd hangomat. 

Hoseok megdöbbenve meredt rám. Elnevettem magam hangosan. 

- Azt hitted eljátszhatod ugyan azt kétszer? Ennyire butának hittél? Hát nem fogtad fel? Én a partnered akartam lenni!!!!!! - üvöltöttem rá az utolsó mondatomat, mire ő csak megcsóválta a fejét és rám közelített óvatosan. Folytattam. 

- Kim Taehyung. A buta kis lombik bébi. A kisfiú, akinek minden szempontból szüksége van valakire, aki életben tartja. Aki képtelen egyedül még levegőt venni is. Hát ez nagyon régen volt. Az a Taehyung akkor meg is halt. Ez egy új Taehyung, akinek nincs szüksége RÁD. - vágtam mindezt a fejéhez, közben pedig az egész testem egyre inkább felhevült. Az arcom már vöröslően égett. 

- Nem kezelhetsz így többé. Idióta. Önző. Öntelt. Okoskodó. Makacs. Beképzelt... - és még tudtam volna sorolni, de akkor magához húzva fogta le a számat. Hirtelen újra éreztem, hogy mi az, ami rabul ejtett engem benne. Kizökkenthetetlen. Ő nem olyan mint én. Mi ketten. Nagyon különbözünk. 

Hoseok:
 A hisztériarohamra nem igazán tudtam, hogy hogyan is reagálhatnék, de tudtam, hogy a kezelésembe kell vennem, vagy komolyabb baja is eshet. Megint úgy kezelném? Vagy csak vigyázni akarok rá? Hol van az a bizonyos határ a két dolog között? Miért nem tudok semmire sem választ adni? Miért érzem úgy, hogy igaza van, de miért is nem veszem tőle magamra olyan nagyon? Minden kérdés ellenére sem éreztem magamat összezavarodva. Magabiztos voltam, pont olyan, amilyennek ilyen helyzetekben lennem kellett. 

- Fejezd be bazdmeg. Szeretlek érted? Mindig szerettelek. Hülye vagyok? Igen. Nem tudtalak kezelni? Igen. Nem tudtam, hogy mi bánt téged? Hát kurvára nem... Most viszont csak azt akarom, hogy segíts nekem változtatni. Változzunk együtt. Add nekem magad. Ha nem teszed, sajnos kénytelen leszek elvenni azt, amit akarok. De azt akarom, hogy te is benne legyél, hogy vágyj a szerelmünkre. Én tudom, hogy van jövő kettőnknek közösen, együtt. Nem kérem, hogy felejtsd el a múltat, azt kérem, hogy tanulj belőle. Én is azt teszem. Tanuljunk együtt. Taehyung. Szeretlek. - mondtam komolyan a szemeibe nézve, és hagytam, hogy az ajkaimra marjon. Bebizonyította, hogy nem gyerek már. Azt is megmutatta, hogy vágyik rám. Nekem ez elég. Ketten a saját világaink ellen. Együtt.