I want to rape him 6. rész

Hoseok:
 Elveszíthetem őt. Elveszíthetem újra. Nem. Ezt nem akarom, hogy ismét megtörténjen. Akkor hibát követtem el. Akkor nem csak ő, én is tönkre mentem. Hogy ne emlékeznék rá? Pont ő rá. Hát ennyire összetört? Tudom, hogy mit tettem. Tisztában vagyok a hibáimmal, hogy egy semmire kellő, erőtlen hangember vagyok. 
De én is elveszítettem őt. Ez nekem is ugyan olyan fájdalmat okozott. 
Nem engedhettem el. El akartam mondani neki. Bocsánatot akartam kérni. Kijavítani a hibát, mellyel két embert is tönkretettem. De már semmiben sem vagyok biztos. Ki ő? Miért képes irányítani a természetet? És .. miért ilyen gyönyörű még most is?
Gyermekkoromból nem sokra emlékeztem, hogy hogyan nézett ki. Csupán az ragadt meg az elmémben, hogy gyönyörű és jóságos volt. Kettő. Kettő év van közöttünk, de én már akkor tudtam dolgokat, amiket ő nyilván nem tudhatott. Honnan tudhatta volna? 
Miért ismerte volna a társadalmi szabályokat? Hiszen ő mindig csak egy kidobott árva volt. Sosem volt részese egyetlen igazi családnak sem. Nem tudhatta, hogy a mi szerelmünk, ha befogadjuk őt, tiltott gyümölccsé válik.
Most már mindketten elég nagyok vagyunk. Én huszonkettő éves vagyok, ő pedig húsz. Most már lehetnénk együtt. Most már elmondhatnék neki mindent. De attól félek túl sokat várattam. Attól félek már nem kíváncsi rám, főleg a mai dolgok után. Szex közben jöttem rá mindenre, de mivel nyugtatókat szedek, kicsit be volt lassulva az agyam, ezért nem értettem, hogy mire gondol. 
Szomorú belegondolni, hogy ő egyre jobb ember lett, én pedig egyre mocskosabb és rosszabb. Nem egy fiút és lányt erőszakoltam már meg. Nem kerültem az "alvilági" helyeket, ahol az erősebbik azt bassza meg, akire  csak vágyik. Én pedig erős vagyok, és csináltam. De nem azért, mert ez nekem annyira jó volt. Ő hiányzott az életemből. Csak is és kizárólag az én Taehyungom. Pótolni akartam az űrt, mely bennem tátongott hiányában. Végig rá vágytam. Az akkori bűnömért pedig így kell vezekelnem. 

Egy puha, hideg tenyér érintésére ébredtem fel. Iszonyatos fájdalom járta át koponyámat, és éreztem, ahogy a mai fogyasztásom lassan felszínre törhet. 
Nyeltem egyet, majd kicsit felnéztem ekkor megpillantva az én Tubicámat. 
Ő felugrott, de én keze után kaptam erőtlenül, s finoman megfogtam azt. Láttam rajta, hogy csak azért reagál így, mert fél, de nem gyűlöl. Nem tud gyűlölni. Ez megnyugtatott. Esélyt láttam arra, hogy az egykori hibáimat kijavítsam. 
- Taehyung.. - suttogtam rekedtes hangon, ő csak résnyire nyílt ajkakkal sírdogált, merev tekintettel meredve rám. 
- Ne haragudj.. Emlékszem. Mindenre emlékszem. K..kezdjük újra. - itt megremegett a hangom. Belegondoltam abba, hogy vajon mi lesz akkor, ha beleegyezik. Ha esélyt ad. Minden megváltozna. Örökre. 
- Engedd meg, hogy beszéljek kérlek.. - mondtam halkan, mert már láttam, hogy inkább menekülne. Azt hiszem túl sokat ártottam neki ezzel a nappal.
Fél a férfiaktól. Milyen jellemző.. Ez annyira Tubicás..
Láttam a szemeiben a félelmet, a kétkedést, a bizalmatlanságot és nem is voltam meglepődve. Minderre adtam neki bőven okot.
- Nem kellett volna akkor hagynom, hogy elvegyenek tőlem, de nem érthetted akkor még, hogy miért. Most már lehetnénk együtt.. Komolyan mondom. Kivételesen nem hazudok... - mondtam és egy halvány mosolyt csaltam az arcomra. Muszáj, még ha nekem is rossz most. Vagy nekem is rossz volt akkor.

Taehyung:
 Könnyes szemekkel simogattam ezt a férfit itt előttem, aki már nem az, akit akkor szerettem. Akit akkor elveszítettem... Lüktetett a fejem a sok gondolattól, de nem volt erre sem sok időm. Hoseok felébredt. El akartam szaladni, elfeledni őt örökre, végleg.
De nem lehet, mert megragadott, és olyan dolgokat mondott, amivel csak még több kétséget zúdított az így is megtelt koponyámra.
Könnyezve figyeltem őt, majd elnevettem magam, takarva kezemmel arcomat.
- Megint hazudsz. Lehetnénk együtt. - nevettem és elemeltem kezem az arcom elől.
- Komolyan?? Hányszor akarod még ugyan azt elhitetni velem? - fogtam meg a felsőjét és rámarkoltam remegő kezeimmel.
- Nem teheted azt meg még egyszer. Nem dobhatsz el. Meg akarom mutatni milyen érzés. Én akarlak eldobni téged. - könnyeztem, s lassan a mellkasára borultam, mivel ő magához ölelt.
Nem volt erőm ellenkezni. Hagytam, hogy öleljen, mert érezni akartam a szíve dobogását, hogy ő biztosan az-e, akit én gyerekként annyira megszerettem. 

*

Addig sírtam, s bújtam hozzá, amíg fel nem tápászkodott, s karjaiban magához ölelve indult meg velem vissza a kis faházba. Fájt a gyomrom. Nem akartam arra a helyre visszamenni. Nem kellemes emlék. Nem képzeltem el ugyan az első alkalmunkat, de ha még is megtettem volna, az akkor sem így nézett volna ki. Sokkal több finom érintés, szerelem. 

Észre sem vettem akkor, hogy mennyit futottunk, ugyanis vagy negyed órába beletelt, míg visszavitt a kis faházba.

Megremegtem. Arra gondoltam, hogy csak megint rabul ejt. De bizakodó típus vagyok és kivertem a fejemből ezt a gondolatot. Ez már tényleg az utolsó esélye lesz. 

Lassan visszaértünk, ő pedig nem tett mást, mint leült az ágyra. Szorosan tartott izmos karjaiban, az ölében ültem. Eddig a percig egyetlen szót sem szólt, de most megszólalt. 

- Hogyan nyerhetném vissza a bizalmad Taehyung? Annyira félek, hogy megint eltűnsz évekre. - vallotta be, s nagyot nyelt, majd leszorította a szemeit.
Csupán egy dologgal lepett meg. Egy csepp könny gördült végig az arcán. 

Ezt álmodni sem mertem volna. A nagy Hoseok. Aki mindig mindenben kioktatott, tanított engem. Aki sosem fejezte ki a fájdalmát, mikor játszás közben elestünk és felhorzsolta az egész térdét. Vagy a napot, amikor elvesztett. Most még is "sírni" láthattam. Ez nagyon sokat jelent nekem.
Tágra nyíló szemekkel simítottam ujjammal szemére, letörölve a könnyet. Az az egy csepp könny az ujjaimon cikázott fel le, mint egy vízcsepp a fűszálakon, végül elengedtem, mely egy apró foltot hagyott az ágyneműn. 

- Csak magyarázd meg. - mondtam halkan, s felé nyújtottam gyűrűs ujjamat.
Ha beleakasztja a sajátját, akkor tudom, hogy tényleg ő az, hogy emlékszik, hogy szeret. 

Meg is tette. Percekig csak egymás szemeit néztük, neki még ázott az a két gyönyörű fekete szeme, aztán végül lassan összekulcsolta az ujjaink, én pedig átkaroltam a nyakát.

- Kérlek.. - suttogtam, mire ő a hajamba fúrta az orrát, lehunyta a szemeit, s mormogós hangon neki kezdett a történetnek. 

Miért távolodott el akkor?