I want to rape him 7. rész

Emlékszem rád

"Nem volt közöttünk veszekedés, nem volt szakítás, még csak szóváltás sem. Csak egyetlen, tulajdonképpen ártatlan szót mondtam neki - de mégis éppen ez volt az a pillanat, amikor egy illúzió, amely bennünket összetartott, színes cserepekre hullott szét."

~Hermann Hesse: Demian~

Hoseok:

 Olyan megnyugtató volt újra magamhoz ölelni apró, kicsiny testét. Megint éreztem azt, amit akkor éreztem még gyerekként. Kezeim hátát simogatták, miközben kicsit megemeltem a fejét, és lenéztem a szemeibe.
- Az örökbefogadásod azzal járt volna, hogy a családom tagjává válsz. Ami tudod mit jelentett volna, azt, hogy a testvéremmé válsz. Ez pedig... nem lett volna alkalmas a szerelmünkre nézve. Tudtuk, hogy az egymás iránt érzett szeretetünk más, mint az átlag, pont ezért ez nem lett volna a legjobb opció arra, hogy megmentselek téged a rossz sorsodtól. - magyaráztam, mire csak azt vettem észre, hogy rázni kezdi a fejét és idegesen üt a mellkasomba, mire felszusszantam fájdalmasan, és kérdő pillantásokkal bombáztam őt. - Taehyung... Miért? - kérdeztem, mire ő megint meglepett. Letepert az ágyra, és vicsorogva meredt le rám. A pupillája apróra zsugorodott össze, mire a légzésem felhevült és nehezebben is jött. Teljes ábrázata megváltozott apró másodpercek töredékei alatt. Nyeltem egyet, majd csak teljesen lefagyva vártam, hogy most mi fog történni. Emlékszem. Egyszer már csinált így. Hát ennyire nem változott meg? Ugyan az a gyerek, mint aki akkor volt, amikor... hátat fordítottam neki. 

Taehyung:

 Még mindig ugyanott tartunk. Képtelen felfogni azt, hogy nem vagyok gyerek. Nem vagyok olyan, mint a korombeliek. Úgy magyaráz most is nekem, mintha vagy fogyatékkal élő lennék, vagy csak ugyan úgy egy taknyos. Tudom, hogy mit gondol, akkor is tudtam, hogy lekezel, pontosabban csak kivételezően bánik velem, és ez sajnos nem helyes, hiába érzi azt, hogy ez így volt jó. Nem az. 

Oldalra biccentettem a fejemet, és elmosolyodtam halványan. - Mondd csak... Tudod, hogy hány éves vagyok? Szerintem tudod, de ha nem is, akkor is tudnod kell, hogy akármennyire hihetetlen is a számodra, nem vagyok gyerek. Nem kell úgy magyaráznod nekem, mint valami ötéves óvodásnak. - morogtam, de aztán összeszedtem magam, felkeltem és két szép kézfejem összetéve hunytam le a szemeim és tartottam őket az arcom elé. Továbbra is csukott szemekkel nyitottam szét a tenyereimet, majd egy kezem lefelé fordítottam, míg a másikat felfelé, és így simítottam őket össze. Kézfejeim végigsiklottak alkarjaimon, majd egymást keresztezve nyíltak szét. Ekkor erdő illatú, kellemesen langyos szellő csapta meg a szobát. A hajam finoman táncolt a hullámokra. Kezeim hátra vetettem és mellkasom kinyomva, hatalmas vakító ragyogás terült szét, bearanyozva minden kis zugot, pár pókot ki is kergetve rejtekéből. Testem picit elemelkedett a földtől, majd a következő szempillantásra már finom bársonyos anyag vette körbe törékeny porcikáim nagy százalékát. Ruhára volt szükségem, hogy jobban érezzem magam, mert kiszolgáltatottan nehéz lett volna komoly témáról beszélni. Lassan földet értem, s érzelemmentes arckifejezéssel léptem az ablakhoz. Kimeredtem rajta. 

- Sokkal több vagyok, mint hiszed. Tudom, hogy nem fogadhattál örökbe, de akkor is elutasítottál. Magyarázatok nélkül, kételyek között hagytál gyermekfejjel. Már akkor önző voltál. - szusszantam fel egy mosollyal nyugtázva mindezt. 

- Örökbe fogadtak végül. A természet gyermeke lettem. Giccsesen hangzik igaz? De kerestem és otthonra találtam. Később kiderült, sosem voltam átlagos gyermek. Az is kiderült, hogy sosem voltak igazi szüleim. - vettem mély levegőt, s kicsit görnyedve, könyökeimmel az ablakpárkányra támaszkodtam. - Engem úgy alkottak. A képességeim alapból bennem voltak. Csak fel kellett őket fejleszteni. Azért tűntem el azok után, hogy amúgy eldobtál, mert az újdonsült édesanyám magával vont. Éveket töltöttem a föld alatt. Ott voltam. Tanultam. Fejlődtem. Erősödtem. Viszont a lelkemre, vagy a magányomra nem találtak megoldást, vagy orvosságot. Most itt vagyok, te pedig szintén. - mondtam mosolyogva, majd felé pillantottam kiegyenesedve. Kecses léptekkel mentem oda hozzá. Hiába éreztem, ahogy romlik az egyensúly bennem. Vágytam a bűnre. A rosszra. Hogy magával ragadhassanak az olyan régóta eltemetett érzelmek. Egy lábam felraktam az ágyra, s rátámaszkodtam. Elvigyorodtam és kicsit lejjebb hajtottam a fejemet, de így is tartottam a szemkontaktust. 

- Nem fogod elhinni azt, amit mondok. - tartottam itt egy kis szünetet, majd az ágy szélére ültem. Csábosan pillantottam Hoseokra féloldalasan, majd fél szemöldököm felvonva, kaptam be mutató ujjam hegyét. - Szerelem... Múlandó. - vigyorogtam s két kezemmel markoltam a takaró szélébe. Lassan pislantva szorítottam össze a fogaim. Hazudsz. Suttogták a hangok a fejemben a szívemnek azt, amit az tudott jól így is. De nem. Elvakított a fájdalom okozta bosszúvágy. - Nem szeretlek többé. Akkor szükségem volt rád. De mostantól nincsen. Nem kell a lenézésed. Elgyengültem. Egy kis ideig azt gondoltam, lehet te is változtál. Csalódnom kellett. - feljebb másztam az ágyon, és két ujjam közé fogva az állát, néztem le a szemeibe. Lekezelő hangnemben, lebiggyesztett ajkakkal szólaltam meg. - Csalódást okoztál Hobieeee... - vigyorodtam el, majd ellöktem a fejét és felkeltem. 

Háttal neki, lehajtottam a fejem. levegőt sem vettem szinte. Kattogtak a kerekek az agyamban, a szívem pedig hevesen vert, lyukat fúrva a mellkasomba. Hallottam, hogy Hoseok felkelt az ágyról, de nem tettem semmit. Lassan két izmos keze a derekam köré fonódott, hátulról vont magához, amibe először belesimultam. Az a lágy feljózanító szellő pedig majdnem teljesen átjárt, de mielőtt ez megtörténhetett volna, elszakadtam tőle, és gyilkos tekintettel néztem rá. 

- Tudod, hogy mi váltotta ezt ki belőlem? TE! Minden a te hibád. - mondtam kifakadva és egy cseppet sem visszafogva azt az egyébként szelíd hangomat. 

Hoseok megdöbbenve meredt rám. Elnevettem magam hangosan. 

- Azt hitted eljátszhatod ugyan azt kétszer? Ennyire butának hittél? Hát nem fogtad fel? Én a partnered akartam lenni!!!!!! - üvöltöttem rá az utolsó mondatomat, mire ő csak megcsóválta a fejét és rám közelített óvatosan. Folytattam. 

- Kim Taehyung. A buta kis lombik bébi. A kisfiú, akinek minden szempontból szüksége van valakire, aki életben tartja. Aki képtelen egyedül még levegőt venni is. Hát ez nagyon régen volt. Az a Taehyung akkor meg is halt. Ez egy új Taehyung, akinek nincs szüksége RÁD. - vágtam mindezt a fejéhez, közben pedig az egész testem egyre inkább felhevült. Az arcom már vöröslően égett. 

- Nem kezelhetsz így többé. Idióta. Önző. Öntelt. Okoskodó. Makacs. Beképzelt... - és még tudtam volna sorolni, de akkor magához húzva fogta le a számat. Hirtelen újra éreztem, hogy mi az, ami rabul ejtett engem benne. Kizökkenthetetlen. Ő nem olyan mint én. Mi ketten. Nagyon különbözünk. 

Hoseok:
 A hisztériarohamra nem igazán tudtam, hogy hogyan is reagálhatnék, de tudtam, hogy a kezelésembe kell vennem, vagy komolyabb baja is eshet. Megint úgy kezelném? Vagy csak vigyázni akarok rá? Hol van az a bizonyos határ a két dolog között? Miért nem tudok semmire sem választ adni? Miért érzem úgy, hogy igaza van, de miért is nem veszem tőle magamra olyan nagyon? Minden kérdés ellenére sem éreztem magamat összezavarodva. Magabiztos voltam, pont olyan, amilyennek ilyen helyzetekben lennem kellett. 

- Fejezd be bazdmeg. Szeretlek érted? Mindig szerettelek. Hülye vagyok? Igen. Nem tudtalak kezelni? Igen. Nem tudtam, hogy mi bánt téged? Hát kurvára nem... Most viszont csak azt akarom, hogy segíts nekem változtatni. Változzunk együtt. Add nekem magad. Ha nem teszed, sajnos kénytelen leszek elvenni azt, amit akarok. De azt akarom, hogy te is benne legyél, hogy vágyj a szerelmünkre. Én tudom, hogy van jövő kettőnknek közösen, együtt. Nem kérem, hogy felejtsd el a múltat, azt kérem, hogy tanulj belőle. Én is azt teszem. Tanuljunk együtt. Taehyung. Szeretlek. - mondtam komolyan a szemeibe nézve, és hagytam, hogy az ajkaimra marjon. Bebizonyította, hogy nem gyerek már. Azt is megmutatta, hogy vágyik rám. Nekem ez elég. Ketten a saját világaink ellen. Együtt.